1. fejezet

Itt az első fejezet. :) Elég hosszúk a részek, pár napba belekerül mire lefordítom, de megpróbálom a következőt kb. kedd, szerdán feltenni, attól függ, mennyi leckém van. :) Jó olvasást, ha tetszik, vagy bármi észrevételed van, komizz! :) :*

******************

'Mikor leszel itt?' - kérdeztem Niall-tól telefonon kereszetül. Két hónapja írogatunk és beszzélgetünk egymással. Mindez annyira szürreális. Szerencsés voltam. Csak egy szerencsés rajongó.

'Egykor ott leszünk. De el kell mennünk a cukrászdába, hogy rendenljünk néhány dolgot a bulira, szóval találkozzunk suli után, oké?'

'Ó, igen, iskola...' mondtam fáradtan.

'Adelaide...'

'Semmiség. Akkor találkozunk a Starbucks-nál 3-kor?'

'Jól hangzik, szívem.' Ezt mondta és azután letettük a telefont. Elmosolyodtam egy kicsit, amint elfordultam a sarkon, aztán sétáltam a suliba. Elit iskola volt. Utáltam. Az egyenruha is illet a sulihoz. Fehér ing, szürke szoknya, kék blézer és csíkos nyakkendő. Mindig próbáltam feldobni a kinézetemet valami cuki sapival, vagy néhány ékszerrel. Felnéztem a magas, fehér oszlopokra, a közönyos, szürke téglafalra. Lassan elindultam a folyosón, rettegve az ottléttől. Sóhajttottam és megigazítottam a szoknyámat, egy kicsit lejjebb húztam. A fiúk itt minden egyes lányt megnéztek, amióta a szoknyánk nem pont a leghosszabb. Elfordítottam a szemeim, amint egy fiú intett, hogy menjek oda.

'Addie!' - hallottam a legjobb barátnőm kiáltását. A másik irányba néztem és megláttam Daniellát, Hazelt és Josht. Egy kicsit rájukmosolyogtam és odasétáltam, ahol ültek.

Daniella magas és sportos, derékig érő hajjal. Ő egy igazán szép lány. Hazel is nagyon csinos. Ragyogó mogyoróbarna szemeiről kapta a nevét (hazel=mogyoróbarna). Josh az egyik legjobb fiúbarátom. Óvoda óta barátok vagyunk. Mindig kiállt mellettem. Olyan, mintha a bátyám lenne. Kedves mosolya, barna haja és kék szemei vannak. Az a fajta srác, akiért odavannak a lányok. Mindig figyelmen kívül hagyta őket. Mindig is csodálkoztam, hogy miért, úgy értem, megérdemelne egy aranyos lányt. Minden barátom hangos, nem félnek kimondani, mit gondolnak és mindenki ismeri őket az egész suli környékén. Mindig is csodálkoztam, hogy hogyan lettünk barátok, mert én teljesen különböző vagyok. Elvegyülök a többiek között, nincs bennem semmi, amivel kitűnnék közülük. Ó, nos, kivéve a tényt, hogy nekem megvan Niall Horan száma. Niall és én főleg telefonon és privát üzenetben beszélgettünk, így nem voltak fanok, akik utáltak, vagy megpróbálták elkérni a számát. Nagyon édes srác.

'Fürtöcske!' - rikoltott Hazel és megforgattam a szemeim, ezért a kínos becenévért. Nyilvánvalóan a szőke hajam miatt kaptam ez a nevet.

'Úúúúgy hallottam, hogy megkaptad Mr Horan számát.' - mondta Daniella kölyökkutya szemekkel és én gúnyolódtam.

'Bocsi, szivi. Mr Horan nem szeretné, ha kiszivárogna a száma. Bízik bennem.' - megböktem az orrát.

'De ő az én bébim!' - nyöszörgött a makacsságom miatt, én pedig nevettem és összekócoltam egy kicsit a haját.

'Srácok, akartok lógni később? A sétálóutcán, vagy valami?' - kérdezte Josh.

'Hóha, Josh a sétálóutcára akar menni, és nem kell vonszolni magunkkal. Minden rendben?' - kédeztem meglepetten.

'Dylan lemondta a buliját. A szülei ma visszajönnek. Elragadtattok, emberek.'

'Wow, mi is szeretünk Josh.' - jegyeztük meg gúnyolódva. Josh gúnyosan mosolygott.

'Tudod!'- mondta Daniella, az öklét firtatva.

'Ott leszünk.' - mondta Hazel szélesen mosolyogva.

'Addie?' - kérdezte Josh.

'Nem tudom. Nem tudom, hogy Ethan el fog-e engedni. Meg, nem is...' - mondtam egyszerűen.

'Túlságosan biztonságos.Ez igaz.'

'Be merted fejezni azt a mondatot.' - mondtam, a legjobb halálos pillantásommal. Gyorsan befogta. Ők minden ismerték a helyzetemet. A szüleim rég meghaltak egy autóbalesetben. Most a nagynénémmel és az unokatesómmal élek. Olyan sok családtagot elvesztettünk, nem hibáztattam Ethant.

'Én nem...'

'Én tudom, miért nem akar jönni. Daviddel akar lógni...' 'A kis nyomulósod, igaz, Addie?!' - turbékolta nekem Daniella, Josh és Hazel pedig nevetésbe törtek ki.

'Nem tartottad meg a pulcsiját, az este óta, amikor együtt lógtatok?' - kérdezte Josh - 'Felvetted? Elolvadtál az illatától? Milyen illata volt, Addie? Földi menny?'

'MI. CSAK. TANULTUNK.' - tiltakoztam.

'Aha. Tanulás...' - mondta Hazel, szemforgatva. Amint ezt kimondta, becsengettek. Minden nyöszörögtünk, de végül is bevánszorogtunk.

'Gyerünk, gyerekek! Menjünk, tanuljunk valami újat.' - mondta Josh gúnyos lelkesedéssel.

'A tudás hatalom!' - mondtam, ugyanolyan hangsúlyjal. Azonnal keresztbe tettük a karjainkat, majd elváltak útjaink, vicces arckifejezésekkel. Nos, elnézést, hogy megpróbáltam feldobni a jó öreg hétfőt. Aztán eszembe jutott valami.

'Megyek a szekrényemhez, valamit ottfelejtettem. Az osztályban találkozunk.' - mondtam, elszakadva a csoporttól. Kaptam egy kórusnyi viszlátot, míg futottam a szekrényemhez. 14, 40, 0... A zárat kioldottam és kinyitottam a szekrényemet. Feljegyzések voltak ott. El kellene olvasnom? Kivettem egyet és lassan kinyitottam. Senki nem volt a folyosón. Ő sem volt a folyosón. Végignéztem az írását.

Hitvány.

Söpredék.

Csúfság.

Dögölj meg! Senkinek sem hiányoznál.

Bezártam a szekrényemet és széttéptem a cetlit. Miért utál engem? Semmi rosszat nem tettem vele. Miért törődök vele? Azt hiszem, én csak olyan ember akarok lenni, akit nem érdekel, ki mit mond róla, csakhogy nekem ez soha nem ment. Ha valaki utált, én tudni akartam, miért. Éreztem, a testem remegett, de csak becsuktam a szemem és elszámoltam 10-ig.

Niall, gyere gyorsan! Szükségem van rád.

****

Amint eljött az ebédidő, gyakorlatilag kiszaladtam a suliból. Jó, nem szó szerint, mert valaki meglátott volna. Csak úgy kiosontam, az elülső részen, amikor a portás, aki közel ült az ajtóhoz, ebédszüneten volt. Nem mondtam senkinek, hogy elmegyek. Biztos voltam benne, hogy még francia előtt visszaérek.

Gondolkodtam és sétáltam a járdán, figyelembe véve a körülményeimet. Ez egy mozgalmas nap volt itt a Brightonban. A hideg szél átsuhant a szőke hajamon. Szorosabbra húztam a blézeremet és zsebredugtam a kesztyűs kezeimet. Azt kívántam, bárcsak valami melegebbet vittem volna. Benéztem egy üzletbe, ahol ruhákat árultak és egy csomó ember volt bent. Nem lepett meg igazából. Két hét volt karácsonyig és ez izgalmas volt. Szülők rohangáltak szerte az utcákon, kétségbeesetten próbálták előrendelni a gyerekeik kedvenc játékait. Azt kívántam, bárcsak nyitva lettek volna az istállók, de túl hideg volt, hogy kint legyenek a lovak.

Ez az én kis apróságom. Nagyon imádom a lovakat. Lóháton szabadnak érzem magam, úgy érzem élek...annyira, annyira csodálatos. Semmi más nem számít, senki nem ítélhet el. Leírhatatlan ez az érzés. Azt hiszem, úgy érzem magam, mintha egy másik világban lennék. Felpattanok a lóra, és megyek, amilyen gyorsan csak tudok, elmenekülök, a szél átfújja a hajam. Imádok elmenni az istállók mellett. Nem is beszélve arról a cuki srácról, aki ott dolgozik.

Niall hívott, elmosolyodtam, látván a nevét a mobilomon.

'Hé. Ni! Mizu?' - mondtam a telefonba.

'Most épp úton vagyunk a cukrászdába. Alig várom, hogy odaérjünk. Biztos, minden nagyon jól fog kinézni.' - mondta Niall és nevetett. A srác imádja a kaját. Lehet ezért hibáztatni? Tudom, hogy szereti a Nando's-t, de én még soha nem voltam ott. Olyan kínos. Az egész életemet Angiában éltem le, de még soha nem voltam ott.

'Szóval, miért hívtál? Hiányoztam?'

'Lehetséges.' - elképzeltem, ahogy mosolyog a vonal másik végén - 'Azt akarom kérdezni, hogy melyik Starbucksban találkozunk.

'Ennek a cukrászdának a közvetlen közelébe.' Benyitottam a cukrászda ajtaját, ahol a nénikém dolgozik. A cukrászda neve: Sütifalat. Elég ízléstelen, tudom, de nem volt beleszólásom, hogy mi legyen a neve, még akkor se ha a hét minden napján, napi 24 órát ott dolgozok. A nénikém és mellettem dolgozik Daniella is. 'A Dahlia utcán jobbra. Kihagyhatatlan.'

'Alig várom, hogy lássalak.'

'Én is. De most mennem kell. Szia.'

Elmosolyodtam, amint beléptem és megéreztem a cukormáz és a kelt tészta illatát. Bementem a nénikém cukrászdájába. Imádom, ahogy feldíszítette. Annyira cuki. Annyira ő. Nagyon csajos. Világos rózsaszín tapéta, pink és piros csíkokkal, fekete és fehér csíkos székekkel és természetesen cuki mignonokkal. Jó meleg volt odabent, a nagynéném egy magazint nézegetett és forró teát kortyolt.

'Hé, May néni.' - mondtam és odaszökkentem a pulthoz, üdvözöltem meglepetésszerűen.

'Lefelé, kislány!' - mondta és vonakodva lecsúsztam a pultról, sóhajtozva. Belekortyolt a teájába és bámult a zöld szemeivel - 'Neked nem suliban kellene lenned?'

Lenéztem a piros Converse-emre. Az egészet összefirkáltam. Cuki kis arcok, kis kaják és őrült motívumok. Egy pillanatra elmosolyodtam, de ez hamar eltűnt.

'Adelaide!'

Eldöntöttem, hogy nem mondom el neki. Csak még jobban aggódna miattam. 'Azért vagyok itt, mert látni akartam a kedvenc nénikémet az egész világon.' - mondtam és gyorsan megpusziltam a pofiját.

Megforgatta a szemeit. 'Én vagyok az egyetlen nagynénéd, Addie és ha én vagyok a világon a kedvenc nénikéd, mondd el nekem, hogy igazából miért vagy itt!'

'Semmiség, nénikém. Esküszöm.' Természetesen volt valami, de akármikor azt mondtam a nénikémnek, hogy esküszöm, ő hitt nekem. 'Segítsek valamiben?' A nagynéném olyan furcsán nézett rám, mintha soha nem segítettem volna neki a cukrászda körül. Elkezdtem bevonni cukormázzal a sütiket, de az ujjaimra nyomtam és lenyaltam azt az édes izét. Igazán szeretek cukrászkodni. A nagynéném mindent megtanított nekem, amit tudott és ő a valaha volt legcsodálatosabb cukrász.

'Ma jön néhány fiú.' - rámnevetett, amikor látta, hogy megörültem. Folytattam a vajas krémes cukormáz-bevonat turmixolását, hogy elrejtsem az izgatottságomat. Ide nem igazán jártak fiúk. Soha nem akarták, hogy egy rózsaszín, fidres-fodros sütis boltban kapják rajta őket. 'Egy igazán nagy rendelésük van.'

'Tudod a nevüket?'

'A férfi, aki hívott azt úgy hívják...Hogy is hívják? Hmm, valahová leírtam.' - mondta a nénikém, kikapcsolta a turmixgépet és visszament az "irodájába". Rápillantottam a receptre, ami a kis jegyzetfüzetbe volt írva. Kivettem egy másik keverőt a tésztához. Szórtam bele egy kevés lisztet, az arcom meg a kötényem is olyan lett egy kicsit. Nem igazán érdekelt. Szeretek a konyhában lenni. Soha nem féltem attól, hogy a kezeim piszkosak lesznek. Körülnéztem a vaníliacukorért.

'MAY NÉNI! MERRE VAN A VANÍLIACUKOR?'

'Második szekrény, harmadik polc!'

Követtem az utasításait és kinyitottam a szekrényt. Uh, nagyon magasan volt. Lábujjhegyre álltam, dülöngélve, az ujjaim éppen elérték az üveget. Felugrottam egy kicsit, de csak még beljebb toltam.

'Uhh' - sóhajtottam és kerestem egy széket, hogy ráálljak. Utálom, hogy ilyen alacsony vagyok.

'Kell egy kis segítség?' - szólt mögülem egy hang ír akcentussal. Várjunk csak, én ismerem ezt az akcentust. Lefagytam, aztán megfordultam, hogy lássam a szőke hajú fiút, négy másikkal és egy férfivel, aki az okostelefonját fürkészte és napszemüveg takarta szemeit. Nem is beszélve a három testőrről, akik minden mozdulatomat figyelték. Istenem, ez egy kicsit ijesztő volt.

'Niall?!?!' - mondtam megdöbbenve.

Láttam, amint a ragyogó kék szemei tágra nyíltak. 'Adelaide?!' - felismert.

'Én vagyok.' - nevettem halkan.

'Te vagy az?!' Azt hiszem elfelejtetted említeni, hogy ebben a cukrászdában dolgozol.'

'MAY NÉNIKÉM, NEM MONDTAD, HOGY A ONE DIRECTION, SIMON COWELL ÉS TESTŐRÖK JÖNNEK.' - üvöltöttem, megnevettettem Niallt. Ó, istenem, imádom a nevetését. Sokkal cukibb személyesen, mint YouTube-on. Egy kicsit rendbe hoztam magam. Megpróbáltam lesöpörni a lisztet az arcomról, de minden bizonnyal csak még jobban szétkentem magamon.

'Ó, szóval ő Adelaide, akiról a mi kis Niallerünk beszélt folyton folyvást.' - mondta Louis Tomlinson mögöttünk. Szent szar, ez Louis Tomlinson. Egyre terjedt a forróság a pofimon.

Niall rólam beszélt? Láttam, hogy egy kicsit elpirult és halványan elmosolyodott.

**********************************
Niall szempontjából
**********************************

Miért nem fogtam be a számat? Istenem, nagyon szép. Még élőben is. A vállig érő szőke hajzuhataga...egy kicsit lisztes volt az arca, de még így is kábítóan néz ki. A tekintete békés a zöld szemeiben és szégyenlős volt. Istenem, annyira elragadó.

'Szóval, mennyi sütit szeretnétek srácok?' - egy nő sétált ki hátulról. Azt hiszem, ez az ő May nénikéje.

'Lemezbemutató partyra lesz.' - mondta Simon. - 'Szóval, kb. 1000?'

Adelaide-nek és May-nek leesett az álla. Az arckifejezésük felbecsülhetetlen volt. Bárcsak lett volna nálam egy kamera.

'É-én azt hiszem, hívnunk kell Daniellat.' - suttogta végul May, lassan bólintott.

'Szeretnétek, srácok, ha valami különleges módon lennének díszítve?' - kérdezte Adelaide. Észrevettem, hogy idegesen pillantott a testőrökre. Egyfajta "mindenrendben-pillantást' vetettem rá és egy kicsit ellazult.

'Csak tükrözze vissza a fiúkat.' - mondta Simon. - Talán egy kicsit lógnod kéne a srácokkal, hogy inpirációt szerezz!'

Láttam, ahogy Adelaide szélesen elmosolyodott és éreztem, ahogy egy mosoly formálódott az én arcomon is. Odafordult a nénikéjéhez, izgatottságtól szédülten. Még fel-le is ugrált egy kicsit. 'May nénikém?' - mondta és megölelte.

Megforgatta a szemeit és lágyan nevetett. 'Menj, Addie. De ne csinálj semmi ostobaságot!'

'Tudod, az a specialitásom. Micsoda gyík vagyok.' - ismerte be és megnevettetett engem és a srácokat. Nem tudtam elhinni.

Ő egy gyík?

Nem. Ő túl tökéletes ahhoz.